A Nagymamák végtelenül különlegesek. Ősz hajuk fonott kontyban, konyhájukban süteményillat tölti meg a levegőt, ráncos kézfejük és sűrűn barázdált arcuk sok történetet rejt.
Drága Nagymamám!
Oly rég készülök írni Neked! Mert tudom, hogy mindig oly nagy örömmel várod a levelem. Mint én, amikor titkon becsempészted a szerelmes leveleimet a szobámba, emlékszel? Istenem, de rég is volt… Szóval most én már tényleg írok! Nem szabadkozom, de tudod, hogy van ez. Más világ ez már drága Mama, mint a Te idődben. Rohannak az idősek, a felnőttek, a fiatalok, de még az iskolások, az ovisok és a bölcsődések is. Ilyen fura világ lett. Hajszoljuk a megélhetést, mindenki dolgozik, túlórázik… aki meg nem, az segélyen él, szegényen. Mindenkit hajtanak a tervek, elvárások, a határidők… az egész élet. És nem jó ez így. Kevés időnk van nevetni, aludni, sétálni, játszani… Csak sodródunk, míg van erőnk. A Te idődben biztosan más volt… Milyen jó lehetett Neked, Mama… Néha arra gondolok, szívesen cserélnék Veled. Persze ha mélyebben belegondolok, mégsem. 2 férjet vesztettél el, az egyiket a Don-kanyarban…. a másikról sajnos nem meséltél, vagy már nem emlékszem… ne haragudj. Telnek a napok és esténként mindig megfogadom, hogy másnap írok Neked. Aztán pedig csak gyötör a lelkiismeret, mert eddig az a másnap sosem jött el… De most itt vagyok, végre! … és mindent, de mindent elmesélek Neked, mert ezzel tartozom és tudom, hogy vártad már.
Vanda igazi csodás nővé cseperedett. Képzeld már elmúlt 18! Gondoltad volna, hogy így rohan az idő? Okos, rendes lányt lett belőle és ez így is van rendjén. Most épp az érettségire készül. Persze kamasz is nagyon, hisz tudod… Voltak nagyon nehéz éveink, amikor bizony nélkülöztünk, de a Jóisten vigyázott ránk. Cipeltem ezt a keresztet, még ha nehéz is volt. Ne gondold, hogy nincsenek ennél nehezebb sorsok… És utólag visszatekintve, nem is tudom, hogy éltük túl.
Nem fogod elhinni, de újra férjhez mentem! A sors azonban ismét más utat mutatott nekem, elváltunk. Vanda nagyon jól viselte, sőt, egyenesen boldog volt. Ez sem volt egy könnyű időszak, de ismersz, kemény nő vagyok.
Legalább 8 vagy 9 alkalommal költöztünk az elmúlt 14 évben, de végül révbe értem. Sokat tanultam, sokat sírtam és még többet nevettem, de nyugodj meg, most igazán rendben van az életem. Van egy csodálatos társam és született egy kislányunk is, 1 éve… Ő eL… Istenem, a világ legcsodálatosabb gyermeke. Szép, kedves, mosolygós… és már jár…bárcsak egyszer láthatnád! Ugyan nem tudom megígérni, hogy pontosan mikor, de egyszer mindannyian találkozunk! Szóval most szép az életünk, persze Vanda mostanság inkább a saját életét éli, az önállóság útjára próbál lépni… Majd egyszer hazatalál, tudod…
Tulajdonképpen nincs miért panaszkodnom… egyáltalán nincs. A karrierem is úgy tűnik folytatódik, nem volt sok ez az 1 éves kihagyás… eL bölcsis lesz, én pedig hamarosan megkezdem munkámat álmaim állásában. Még mindig a repülés, de hisz ezt is tudod, nem múlik a szerelem…
Hűvös ősz van, bár képzeld, most kisütött a nap. Még csak ma kezdtünk el fűteni, szuper jó a szigetelése a háznak. 2 éve lakunk itt, imádjuk! Persze, ha még egyszer választhatnék, biztosan nem lenne világos kő a nappaliban… minden meglátszik rajta. Naponta porszívózom és szintén naponta felmosok. Időrabló.. De muszáj, mert eL egyébként mindent felszed és meg is enne a földről. Egyébként sötét padlót sem csináltatnék még egyszer, mert az is kényes.
És Te? Hogy vagy? Remélem már nem fáj semmid.
Lassan mennem kell, éhes a család. De ígérem, nemsokára újra írok!
De egy valamit még el kell mesélnem.
A mai napig emlékszem arra a napra. Beleégett az emlékeimbe. Épp dolgoztam. Élénken él bennem a kép, ahogy a számítógép monitorja előtt ülve a megcsörrenő mobilom felé nyúlok. Az öcsém az… hm… De miért hív? Munkaidőben nem szoktunk dumálni. Felvettem. Apu sírva motyogott, majd záporozni kezdtek a könnyeim. Összeszorult a szívem, és ez azóta is így van..
Sajnálom, hogy nem lehettem Veled, nem búcsúzhattam el Tőled. De tudom, hogy nem haragszol. Olyan hirtelen történt.
És ne sírj majd, ha legközelebb el kell búcsúznunk, rendben? Mert mindig sírtál, emlékszel? Attól féltél, hogy nem látsz minket újra, drága dédunokád, Vandát és engem. Hogy imádtad a picit. Én meg csak ennyit mondtam: Jaj, Mama, ne sírj már! Sőt, talán kicsit haragudtam is Rád, hogy ennyire el tudsz érzékenyülni… Sajnálom…
Anyu is sír. Épp a héten volt nálunk és sírva búcsúzott. Mert attól fél, hogy nem lát minket újra, eL-t és engem. Ez családi vonás lehet…
A Szűz Mária képet, amit lefekvés előtt mindig megpusziltál, itt őrzöm. És azt a kis cédulát is, amit a születésnapomra írtál. A Te kis ákombákom betűiddel.
Jövő héten meglátogatunk.
Addig is és mindig, NYUGODJ BÉKÉBEN, DRÁGA NAGYMAMÁM!
ui: Ígérem, nemsokára újra írok.