Ha címszavakban kellene írnom szerelmi életem és anyaságom legnagyobb etapjairól, valahogy így szólna: egy nagyon korai házasság, gyerekszülés, válás, hosszú évek magánya (tűzoltók persze voltak…), majd egy újabb házasság és egy újabb válás. Aztán következett egy hosszú, titkos kapcsolat, majd pedig eljött végre az, aki miatt egész eddigi életemre azt mondom: rendben, érte megérte. Eljött Pé, és végül tavaly újabb gyermekem született. Most itt tartok. Egyik-másik korábbi bejegyzésemből talán kiderült, hogy most – kisebb ajtócsapkodásoktól eltekintve 🙂 – boldog vagyok és kiegyensúlyozott.
Azokról a családszerű képződményekről, melyekben korábban éltem – hosszabb-rövidebb ideig -, már korántsem tudnék ilyen bizonyossággal jókat állítani, noha azokban is én voltam az egyik fél, ergo rajtam is múlt a dolog. De nemcsak rajtam…
Első házasságom életem meghatározó és sajnos a leginkább romboló kapcsolata volt, mely néhány hónappal a 19. életévem betöltése után köttetett. Röhej, nem? 19 évesen férjhez menni… A legnagyobb őrültség volt, amit valaha elkövettem. Akkor azt hittem, menni kell, ha visznek! Menni bizony, mert ki tudja, mit hoz a jövő és a végén még vénlány maradok… Ma már tudom, hogy elsőszülött lányom, Vanda egy hazugságokkal átszőtt, szinte a kezdetektől fogva a legnagyobb károkat okozó kapcsolatba született. Amit én magasztaltam fel, én akartam széppé és boldoggá varázsolni. Csak én. Az elmúlt 2 évtized alatt sokszor lefuttattam magamban a történetet és ennyi év távlatából, tapasztalt és érett felnőttként pontosan tudom, mit és hogyan kellett volna másképp csinálnom, továbbá pontosan tudom, hol rontottam el. Mikor kellett volna megálljt parancsolnom annak az 5 évig tartó ámokfutásnak.
Azt mondják az okosok, hogy a nagy tragédiák, a különösen megrázó események beleégnek az emlékezetünkbe. Mint pl. 2001. szeptember 11. Máig emlékszem, hol voltam, mit csináltam. Ilyen szomorú és fájdalmas emlékeim vannak első házasságomról is: a szerelmes levélről egy aktatáskában; egy doktornőről és egy pszichológusnőről; egy nyögvenyelős, és sírós, lebukás utáni szilveszteri buliról; a pillanatról, amikor közöltem, hogy terhes vagyok; Vanda születéséről; nőiségem és (első) anyaságom számtalan megaláztatásáról és egész valóm sárba tiprásáról. Ez az idén lezajlott gyermekelhelyezési perrel ért véget… Na persze, így könnyű okosnak lennem… 20-on és 40-en túl… micsoda különbség!
Ha most lennék annyi idős, mint akkor, az egész meg sem történik. Ugyanis nem is velem akart beszélgetni, nem engem akart becserkészni, hanem a mellettem ülő lányt. Egy tanfolyamon voltunk… A szünet elrendelésével egyidőben a mellettem ülő lány gyorsan kiviharzott a teremből, így Férj 1 velem kezdett el beszélgetni. Aztán sülve-főve együtt lógtunk, őrült szerelembe estünk, majd a tanfolyam végével búcsút intettünk egymásnak és hazatérünk szülővárosunkba, ami az ország két végében volt… De nem végleg váltunk el… Epekedések hosszú órái következtek, majd hosszú levélváltások és buszozások sora következett. Magas volt, jóképű és nálam majd’ 10 évvel idősebb. Tapasztalt, határozott és olyan férfias. Kell ennél több egy, az iskolapadból épphogy kieső kamaszlánynak? Aligha…. (Figyelem! Kamaszlányok! Most mondom: KELL!!!) Mindent elsöprő szerelemnek indult, majd mindent pusztító vihar lett a vége…
Az együtt töltött 5 év emléke olyan élénken és fájdalmasan él bennem, mintha ma történt volna. Az alábbi visszaemlékezések csak töredékei a történéseknek, de ezek azok, melyeket intő példaként hagyok az írásaimat olvasókra: ne hagyjátok magatokat megalázni, megbántani. Legyetek éberek! Egyetlen férfi, egyetlen kapcsolat sem ér annyit, hogy nőiségetek és nőiességetek csorbát szenvedjen.
Neki köszönhetem, hogy a mai napig nem vagyok tökéletesen elégedett magammal, valamint hogy örök fogyókúrázó lettem. Mert ő a vékony lányokat szerette. Én meg világ életemben az 55 és a 77 kg között mozogtam, a terhességeim alatt 25 kg-t híztam.
Ő volt az, aki az esküvőnk után pár hónappal már szeretőt tartott, egy doktornő személyében. Nővére volt a legnagyobb cinkosa és a legnagyobb “falazóművész”. A szerelmes levelet az asztalon nyitva hagyott aktatáskájában találtam meg. Mert ő kalandot akart. És persze tagadta…. (Ekkor kellett volna elhagynom).
Ő volt az, aki – amikor boldogan az ölébe ültem, odabújtam hozzá és közöltem, hogy gyerekünk lesz – ledobott az öléből, és mint egy dúvad, fel-s alá járkált az irodában. Nem akarta a gyereket. Akkor 7 hetes terhes voltam. Mert ő még utazgatni akart.
Ő volt az, aki hagyta, hogy 9 hónapos terhesen nagy pocakkal, egyedül menjek szombatonként bevásárolni, mert ő akkor sokáig pihent. Vadidegen pasik segítettek beemelni a kocsiba a karton ásványvizeket. Mert önző volt.
Ő volt az, aki közölte, hogy várjak még egy kicsit, mert az autósújságban épp olvasott cikket még befejezi, holott nekem épp szülési fájdalmaim voltak és máshol sem szerettem volna lenni, mint a kórházban. Mert olyan gondoskodó volt.
Ő volt az, aki miután este bevitt a kórházba, megkérdezte a dokit, mikorra lesz meg a baba. A kedvezőtlen válasz okán (reggelre) sarkon fordult és a hazament aludni. Azt se mondta, hogy bakancs. Mert felnőtt volt.
Ő volt az, aki alvó kisbabánkat egyedül hagyta otthon, azzal, hogy alszik, semmi baja nem lehet. Akkor még nem volt légzésfigyelőnk. Mert felelőtlen volt.
Ő volt az, aki sokadjára akkor csalt meg, amikor Vanda 6 hónapos volt. A legtöbb utazása alkalmával újabb és újabb szerelmi viszonyokba kezdett. Az egész szakma rajtam röhögött.
Az ő zsebében találtam – a slusszkulcs mellett – egy csomag óvszert. Valamit szerettem volna behozni az autóból és kerestem a kulcsot. A kabátzsebemben van! – mondta, majd kis híján szívrohamot kapott, amikor észbe kapott…
Ő csalt meg egy pszichológusnővel, aki aztán biztatta, hozzuk rendbe a kapcsolatunkat. Morbid, nem?
Ő csalt meg továbbá egy kolléganőmmel is. Egy munkahelyen dolgoztunk mindhárman. Az alagsorban kaptam rajta őket: csókolóztak. Azon a napon adtam be a válókeresetet. Vanda 2 éves volt. Életem legnehezebb időszaka következett, de ez az egyik legjobb döntésem volt.
Ő volt az, aki sírva kérte, hogy ne vegyem el tőle a lányát. (Miközben hozzám beszélt, a lába az asztalon volt.) Nem vettem el. Hogy hiba volt-e, majd kiderül… Az élet nagy tanító. Ehhez kapcsolódóan nagyon aktuális egy korábbi bejegyzésem, “Majd vmikor hívlak…” címmel.
Ő volt az, aki a gyerektartást sosem fizette időben, hamis kereseti igazolást nyújtott be a bíróságra és még azt a keveset is sajnálta a lányomtól.
Joggal kérdezhetitek, hogy mivel érdemeltem ki mindezt, mit tettem, hogy ennyi megalázó dolgot eltűrtem… Nos, lássuk csak: szerettem és tiszteltem, felnéztem rá, jókat dumáltunk, működött a szex, a kedvéért megtanultam főzni; rendes háztartást vezettem. Kedves voltam vele, adtam magamra. Sokat utaztunk és rengeteg közös élményünk volt. Közös jövőt terveztünk, 3 gyerekkel, szép házzal.
Tűrtem, mert féltem a magánytól, nem voltak barátaim, a szüleimmel nem tudtam a problémáimról beszélni, ráadásul ők távol is éltek tőlünk. Féltem attól is, mit szólnak majd a családtagjaink és mások, ha elválunk, ha véget vetek a kapcsolatunknak. Féltem a társadalmi nyomástól és nagyon fiatal voltam. Alig a húszas éveim közepén. Tapasztalatlan voltam, csalódott és dühös, szomorú és tanácstalan, de 1 valamit tudtam: felelősséggel tartozom az akkor 2 éves kislányomért és bárhogy is döntök, az az ő életét is befolyásolja majd. Ám amikor túlcsordult a pohár és nem bírtam tovább, cselekedtem. Egyik napról a másikra felszámoltam addigi életemet, elvágva minden hozzá fűződő fonalat. Mindenki értetlenül állt a dolgok előtt.
A Táltos szerint nem szabadna haragudnom rá, mert mindazzal, ami tett, alázatra tanított. Ezt mondjuk akkor is és most is kétségbe vonom. Mindenre jóra a szüleim tanítottak: a tisztességes viselkedésre, a család szeretetére, az igaz cselekedetekre, a tiszta gondolkodásra, a hűséges magatartásra, a szorgalom fontosságára, mások segítésére, őszinteségre és alázatra. A legnagyobb kincsek, melyeket a szüleim valaha is adhattak nekem. Ezek közül Ő semmit sem tanított. Inkább okozott fájdalmat, csalódást, bizonytalanságot.
Sok könny, verejték, nélkülözés, fázás, költözés és küzdelem övezi azt az 16 évet, amíg egyedül (fel)neveltem Vandát. Az Ő segítsége nélkül. Mert érdemi dolgokban, komoly problémák megoldásában sosem számíthattam rá. Max. annyiban, hogy Vanda 8 – 12 éves kora között gyakran aludt nála (mondjuk hetente, kéthetente 1x) hogy némi magánéletre én is szert tehessek.
Már némileg elsimultak az indulatok, de életemnek a megismerkedésünk és lányunk nagykorúvá válása között eltelt 22 évét sosem feledem. Egyszerűen nem tudom feledni…
Igyekszem azokra a pillanatokra gondolni, melyek szépek voltak, amikor öröm, mosoly és boldogság volt… de bevallom nem könnyű…
Neked is van egy történeted? Írd meg nekem és közzétesszük. Érdekel a véleményed!
(A kép forrása: www.idleharts.com)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: