Mit tesz egy rettentően csalódott, megcsalt és megalázott fiatal anyuka? Megmondom én: rengeteg hülyeséget. Lázad, tombol, fröcsög, forrong és folyamatosan kihívja maga ellen a sorsot.
Amikor Férj 1-et elhagytam, hazaköltöztem a szüleimhez. Egyrészt mert hirtelen nem volt jobb ötletem, másrészt elég nagy a szülői ház, hogy elférjünk benne mindannyian, harmadrészt mert azonnal menni akartam. Minél messzebbre, de gyorsan. Történt aztán, hogy egy tavaszi vasárnapon máris Szentesen találtam magam. A múlt egy utánfutón döcögött mögöttünk. Fájt az egész életem, minden lélegzetvétel méreg volt, mert düh és csalódottság mételyezte.
Aztán szépen lassan belesimultam új életembe, magamnak munkát kerestem, Vandának bölcsit. Szerencsére gyorsan rendeződtek a dolgok. Ment minden a maga útján, jött egy új kapcsolat is, vele együtt pedig az éjszakai bulik, satöbbi. Nem vagyok büszke az akkori kb. fél évre, de megtörtént. Vad és elég intenzív életet éltem. Nappal dolgoztam, délután gyereket neveltem, éjszakánként buliztam. Magas hőfokon éltem, kissé romboló üzemmódban. Alig ettem, súlyproblémáim nem voltak, kb. 55 kiló voltam. Egy állandóan lüktető, két lábon járó Anya-lény voltam. Ez a korszak is része volt az életemnek és szerencsére nem rántott végleg a mélybe.
Azért voltak jó pillanatok is abban a fél évben, de így visszatekintve – alapvetően katasztrófa volt. Vanda hiányolta az apját és kezdett kételkedni az “elutazott” mesében. Persze mindig sokat volt úton az apja, de azt hiszem rájött, hogy itt valami nem stimmel. Nem tudtam mit mondani neki. Egy 2 éves csöpp gyermeknek fogalma sincs (hál’Istennek) az élet nagy és szomorú dolgairól. Bár nagyon jó volt szerető szüleim közelében lenni, mégis úgy éreztem, megfulladok és egy helyben toporgok. Az mégsem járja, hogy felnőtt nőként és anyaként a szüleimmel éljek. De a nagy döntésről később. Előtte még nagyon-nagyon sok dolog történt. Szerencsére nemcsak rossz, jó is, mégpedig egy utazás.
A munkám jutalomútja egész Tunéziáig repített. Bejártuk a főváros, Tunisz csodás-izgalmas helyeit; a mediterrán tengerpart városait, jártunk Hammamet-ben, Sousse-ban, aludtunk egy különleges sivatagi szállodában. Gyönyörű idő volt, jó volt a csapat, jókat ettünk… na, itt álljunk meg egy szóra. Ettetek már kuszkuszt? Én Tunéziában ettem először és utoljára. A sivatagi túra alkalmával megálltunk egy elég kétes kinézetű, étteremnek nevezett valaminél, ami a valóban a semmi közepén állt. Ebédre várták a csapatot. Kuszkusszal és más helyi finomságokkal kényeztettek minket. Jóízűen megebédeltünk, és tényleg annyira ízletes volt minden, hogy egy csapásra levedlettük a helyről alkotott korábbi, előítéletes véleményünket. Estére is klassz program ígérkezett. Egy szuper sivatagi szállodában vártak minket, vacsi és buli volt a terv. Én azonban estére kelve csak az ágyat nyomtam, semmi kedvem – és erőm – nem volt a többiekhez csatlakozni. Rettentő fejfájás és hányinger gyötört, gyenge voltam és forgott velem a világ. A kuszkusz – gondoltam. Hozzáteszem azóta sem bírom megenni. De nem az volt.
A gondtalan és vidám napok egyszerre rémálommá váltak. Az utazás többi napja már csak nyűg volt, folyamatosan rosszul éreztem magam. Alig vártam a hazaérkezést. A fejem fölött gyülekező sötét felhőket csak tetézte, hogy közeledett a válóperes tárgyalás napja. Szeptember közepe volt, és a “nagy nap” október elejére volt kitűzve.
A tárgyalás nem volt egy kellemes élmény. Igyekszel nem túl látványosan kiteregetni az életed, miközben abszurd az egész helyzet, és ott ül veled szemben az, akit egykoron szerettél, akivel együtt éltél. Nem volt civakodás, Vandát nálam helyezték el. Rideg és személytelen ruhát öltött a múlt.
A válás után 2 nappal egy újabb “nagy nap” következett. Így kellett lennie, nem tudtam vállalni, nem volt hova, kivel, miért. Nem fájt, nem érintett meg, nem volt kötődés. Egyszerűen csak vége volt. Senki nem tudott róla, nyilván az egyetlen érintetten kívül és mai napig sem tudnak róla sokan. Talán 1-2 ember. Nem mondtam el senkinek, elmondom hát mindenkinek.
Nyomasztó ősz volt, de legalább formálisan lezártam dolgokat. Hamarosan a fentebb említett nagy döntést is meghoztam. Visszaköltöztem a nagyvárosba, közelebb Vanda apjához – csakis Vanda miatt – és elhatároztam, hogy új életet kezdek. Hátam mögött hagyva minden addig horrort, nagy reményekkel és tervekkel léptem át az ezredforduló küszöbén.
Új, közös életünk Vandával sok örömet, nevetést, de egyben sok küzdelmet, nélkülözést, fázást, könnyet és költözést hozott. De végtelenül büszke voltam rá, mert nagyon jó lány volt, jól vette az akadályokat. És büszke voltam magamra, mert amikor ezek történtek, még mindig nem voltam 25.
Sokan hisznek keménynek, megközelíthetetlennek. Sok megrázkódtatást, kihívást kellett túlélnem, ami egy kicsit valóban megkeményített. Ám nem volt más választásom, ha túl akartam élni…
A harc közben szerzett (lelki) sebesüléseimet a mai napig magamon viselem…
Folyt. köv.
(A kép forrása: lifemeyou.worldpress.com)
Neked is van egy történeted? Írd meg nekem és közzétesszük. Érdekel a véleményed!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: