A lámpa beszűrődő halvány fénye melegséget csempészett a hűvös szobába, a szomszédból gyereksírás hangja szűrődött át, a kávéfőzőből isteni nedűt csordogált. Szorosabbra fontam magam köré a puha köntöst és arcom a hűvös ablaküvegnek nyomva boldogan kémleltem az utcát. Néztem, ahogy egy új nap bontogatja óráit. Kérlelhetetlenül itt az ősz, a hajnali köd csak lassan emeli pilláit az ég felé. Elnyúlik a tájon, körülöleli fák vaskos törzsét, árnyat rajzol a utcai kandeláber köré. Bekúszik a házak udvarára, elsuhan a fűszálak között, megöleli a hajnalban kelőket. A járókelők fázósan burkolóznak kabátjuk melegébe, sietős lépteik alatt a roppanva csörgő falevelek zaja éleszti a csendet. Kulcs csörren, kapu nyílik, felbőg egy autó motorja. Ébred a város, a környék, az utca. Millió reményteljes lehelet tölti be a levegőt. Egy édesanya csöpp gyermekeit terelgeti a járdán, kedvesen, óvón, arcán mosollyal. A szomszéd álmosan csatol pórázt gyönyörű, hatalmas négylábúja nyakára és fáradt mosollyal biccent át az utca túloldalára.
A tejfehér puhaság lassan átengedni a teret a napfény bátortalan sugarainak, melyek csodás ékszerként csillannak meg a nedves tárgyak felszínén. Újra lendületet vesz a motiváció: a tárgyalás, a felelet, a rajz, a műtét, a hajvágás, a gyártás és szerelés…. Minden dolgos kéz útjára engedi alkotókedvét, teremtőerejét.
Lassan elkortyolom a kávém és szívem minden örömével üdvözlöm a mát… és majd a holnapot… Párás leheletem nyomtalanul tűnik el az ablaküvegről, én pedig komótosan igent mondok erre a szép szerdai napra. Szeretem az állandóságot, éltet a precizitás. Ami épp most tett tanúbizonyságot arról, hogy természetéből adódóan kint és bent is működik.
Felhúzom a redőnyt, előtűnik a kert még kitartó zöldje. A párás bársony-pázsitot egy öreg fa megadóan lehullott levelei pöttyözik. A mennyezetről lassan a sarokba húzódnak a pókok, áldozataikra várva; a tegnap maradványai csendesen ülnek a konyhapulton. Kinyitom az ablakot, a hideg vaskosan az arcomba mar. Azonnal zubogni kezd bennem az élet. Beszippantom a furcsa, nedves reggel-szagot és gyermeki örömmel rajzolok egy nagy szívet a párás teraszajtóra. Még sokáig megmarad…
Az óra halkan és rendületlenül ketyeg, épphogy hallható… felpillantok a mutatókra. Valahogy csak a reggeli csendben szép ez a pillanat.
Az utca forgataga egyre jobban siettet, gépek szállnak fel.
Készülődnöm kell… egy új nap jött el értem, karon fogott és csak rohan, rohan velem, én pedig mint egy könnyű, áttetsző fátyol, lebegek utána.
…
Szeretem az őszi reggeleket.
(A kép forrása: felhofoto.blog.hu)
Kommentek