Emlékszel még, mi volt gyermekkorod nagy álma? Volt több is? A mi leszel, ha nagy leszel … amit úgy igazán szerettél volna… persze nem a fiúk “kukásakarok lenni” típus rácsodálkozásaira gondolok, hanem amikor már egy kicsit felmérted a világ játszóterét…
A mai napig gyakran eszembe jut, és olyankor fáj is egy kicsit a szívem, hogy másképp alakult az életem, mint ahogyan azt gyermekkoromban elképzeltem. Egyáltalán nem panaszkodom, de ez most nem a jelenről, hanem a múltról szól…
Én kivételesen nem akartam hercegnő lenni, mint általában minden kislány – ami persze aranyos, és végül is az esküvőjén szerencsés esetben egy kicsit mindenki hercegnő lehet) – pedig helyes és bájos voltam, az elmondások szerint. Nekem az ilyen felszínes csillogásnál sokkal határozottabb és természetesen komolyabb elképzelésem volt a felnőttkoromról, bár feltehetőleg akkor még nem tudtam pontosan, mi is az a felszínesség; azt pedig végképp nem, hogy azzal óhatatlanul és számtalanszor meg kell küzdenem majd életem során. Mindenesetre én igenis komoly terveket szövögettem. Nagyjából olyan típusú kislány lehettem – emlékeim és az elmondások szerint -, akik mostanság sem örvendnek nagy népszerűségnek: (sajnálatos, avagy sem – erről van saját véleményem: igen, az…) jó tanuló, szorgalmas, szófogadó, kedves, segítőkész, ja és bájos, mint említettem. Ám mindez nem az én érdemem, hanem a szüleimnek köszönhető. Persze biztosan kellettem hozzá én is, de ezt nem vindikálhatom kizárólag magamnak. Ők neveltek így, tőlük láttam a jó példát, őket követtem. Még akkor is, ha a következetes nevelés nálunk sem valósult meg maradéktalanul. De ez egyáltalán nem baj, mert nincsenek szuperanyák és szuperapák. Én sem vagyok az. De jó anyák és jó apák bizony vannak. Én is az szeretnék lenni.
Visszakanyarodva a történet fonalához, gyermekkori komolyságom – és határozott terveim – egyik lehetséges oka az lehetett, hogy rengeteget olvastam. Emlékszem, nem egyszer előfordult, hogy szüleim konkrétan lezavartak a játszótérre, a friss levegőre, csak hagyjam már a könyveket. Faltam a betűket, imádtam mindent – a sci-fit kivéve -, az ifjúsági regényeket, a verseket. A mese és a történet nevel, szárnyra kelti a képzeletet, teret ad az érzelmeknek, szókincset bővít és kinyitja a világot. Valószínűleg ezért él bennem a végtelen rajongás a meseolvasás iránt is, a mai napig. Imádok (fel)olvasni – legyen az bármilyen történet és szóljon bárkihez – de legfőképp gyermekeknek szeretek olvasni. Egy kedves kolléganőm szerint az én hangommal kellene kiadni mese CD-t – ezt persze én barokkos túlzásnak érzem. (Ám ha bárki felfigyelne rám, én bizony olvasnék meséket, szíves örömest.) Alig várom, hogy legkisebb egyévesem mesemondója legyek. A nagynak is volt benne része elég – legnagyobb örömére. Kedvenc meséje a Zsuzska és az Ördög volt, ami egy csodaszép mesekönyvben volt olvasható. Én, gyanútlan anyuka egyik este ez a mesét kezdtem el olvasni, és bizony egyszer végig is hallgatta a gyermekem – mert tudjátok, ha egyszer elkezditek… – no persze maradandó sérüléseket nem okoztam vele, azt hiszem. Részlet a meséből:
“Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a húsuk pecsenyének, nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére lefeküsznek a padlásra a magunk három leányával együtt, a magunk három leányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet, arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik, majd ha aztán elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak.”
Ártatlan, kedves gyermek volt az én egyetlenem, otthon nem látott erőszakot – nem is tudta mi az – ezt a mesét talán pont ezért is imádta (volna). Ugyanis többször nem olvastam neki – feszültség levezetés ide vagy oda -, a gyerek ne halljon olyan mesét, amiben levágják az emberek fejét, megsütik őket és az a pozitív hős, aki mindent ellop. Igaz, az ördögtől, de akkor is :). Nos, sejthetitek melyik mesét kérte a lányom minden este, és milyen harcok voltak esténként. Ezt a hibát még egyszer nem követem el. 🙂 Akit esetleg érdekel, a teljes mese itt olvasható.
Ám hogy tényleg visszakanyarodjak gyermekkori terveimhez, nagyon határozottan tudtam, mi szeretnék lenni. Gyermekorvos. Ez akkor annyira vonzó és szép hivatásnak tűnt (nincs ez ma sem másképp), hogy el sem tudtam képzelni foglalkozást magamnak. Ekkor olyan 10-12 éves lehettem. Mennyire fantasztikus lesz gyógyítani, fehér köpenyt felvenni és híres orvosnak lenni – gondoltam. Nemes cél – gondolták a szüleim, és nagyon biztattak, mondván lenne eszem, szorgalmam és kitartásom is hozzá. Rengeteget hangsúlyozták a tanulás fonotsságát és terelgették az utamat. Hogy hol csúszott el a dolog, már nem emlékszem, de valamikor az érettségi körül történhetett. Más utakra vezetett a sors, egy öntudatra ébredt fiatal lány akkor megállíthatatlan és kérlelhetetlen volt. Az elszántságot akkor valószínűleg az ördög vitte el, fizetségül a fentiekért… 🙂
Sok szülő nem tulajdonít nagy jelentőséget a gyermekkori álmoknak és terveknek, mondván, csak gyerekek, majd kinövik. Ezt a hibát nem szabad elkövetni, még akkor sem, ha végül nem teljesülnek a gyerekek álmai. A szülők azért (is) vannak, hogy felkarolják az álmokat.
A kísértés mindig csábító, vonzó ajánlatokkal áll elő, a szabadságnak mindig friss illata van, ami rengeteg veszélyt és kudarcot rejt magában.
Hogy nekem ennek ellenére sikerült? A szerencsének és gondviselésnek köszönhetem.
Neked is volt egy álmod? Megvalósítottad? Neked is van egy történeted? Írd meg és közreadjuk. Érdekel a véleményed!
Ha tetszett az írás, oszd meg másokkal is. Csatlakozz a blog facebook oldalához, és ha nem akarsz lemaradni a friss tartalmakról, iratkozz fel a hírlevélre.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: