Végre különösebb gyomorgörcs és fejvesztett rohanás nélkül vághatok neki az adventi időszaknak. Az első gyertya fénye tegnap köszöntött minket az idén cseppet sem hagyományos adventi koszorúnkon.
Egy-egy évben ugyan előfordult, hogy már november végén teljes nyugalommal vártam az ünnepi időszakot, mert sikerült nagyon korán beszereztem minden ajándékot; de bevallom, ez volt a ritkább.
Akik most a fejükhöz kaptak, mert ők “egyáltalánsoha” és “kizártdolog”, hogy még a karácsony előtt az utolsó napot is ajándékvadászattal vagy épp a sütik hozzávalóinak megvásárlásával töltik – nos, nekik dicséret. Őszinte elismerésem azon nőtársaimnak, akik a gondosan megtervezett karácsonyi menü és a süteményhegyek hozzávalóit már december, netán november elején beszerzik (húsokat szigorúan később, persze!). Nekem akkor legtöbbször még borzasztóan korai karácsonyi hangulatba kerülnöm és teljesen más síkon pörgök, később pedig már jellemzően kései. Mindemellett azt gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinél az év ezen szakaszában a time management nem működik tökéletesen. Jellemzően én voltam, aki mindig halasztott még 1 napot. Csak egyet. A vége pedig értelemszerűen az őrült kapkodás lett. Az év utolsó 2 hónapja amúgy is nagy hajtással telik (általában) minden szektorban: zárjuk az évet, üzleti-tervezzük az újat stb. Így hétköznap legtöbbször már nem maradt erőm a bevásárlóközpontok folyosóin egy hulla képében való menetelésre, és még a gyerek leckéjét is ellenőriznem kellett, továbbá valami vacsorát tenni az asztalra. Hétvégente pedig egyáltalán nem vágytam a csillámporos-karácsonyidalos forgatagra. Biztosan bennem van a hiba és bár nem vagyok introvertált és antiszociális, de a karácsony ünnepe nekem nem erről szól(t).
Miközben én magamban tervezgettem, milyen klassz lesz úgy készülni az ünnepre, hogy nem üti fel a fejét az ünnep totálisan elanyagiasodott volta, én folyamatosan rohantam, vásároltam, csomagoltam, gyereket neveltem és …. ajándékoztunk. Voltak jobb évek, amikor bővebb volt a nadrágszíj és generózus ajándékokat vásároltam a családomnak. Mint ahogy teszik ezt sokan, sok családban. Aztán voltak bizony sokkal szerényebb évek is, sőt nagyon szerények is… Annak ellenére, hogy a karácsony nekem tényleg nem erről szólt és csak frusztrálttá tett, – hogy mindenkinek a megfelelőt, a leginkább személyeset, de azért mégse zoknit és pizsamát – maradéktalanul és csendben behódoltam ennek az ajándékozási hóbortnak szokásnak. Végtére is nem lehetek mindig én az a családtag, aki jól megmondja, folyton irányít és mindig változtat. Régebben egyébként is voltak effajta késztetéseim, de kizárólag a dolgok jobbá és gördülékenyebbé tétele érdekében. Persze biztosan van, aki ezt nem így élte meg drága családtagjaim közül… Ma már lényegesen szelídebben fejtem ki a véleményem bizonyos dolgokról, de kifejtem, mert olyan nincs, hogy én nem…
Történt azután, pontosan 3 éve, hogy hátraarcot vett a történet: a korábbi ‘ajándékozzunk mindenkinek’ véget ért, (egyébként már akkor is csak jelképes ajándékokkal leptük meg egymást, maximált értékhatáron belül, amit persze ha minden családtagra vetítve összeadtunk, egész szép is summát tett ki…) ugyanis a családban közös és egyhangú döntéssel megszüntettük az ajándékozási rituálét, a felnőttek tekintetében. Maradtak csupán a gyerekek, szám szerint korábban 2, jelenleg 5-en.. Őket azért mégsem foszthatjuk meg az adni-kapni örömtől. Ezzel egyébként maximálisan tudok azonosulni. Érezzék, lássák, tanulják meg, hogy örömet okozni jó – persze nemcsak karácsonykor, és ez lenne inkább a fontosabb, ezt megtanítani nekik, egészen pontosan a 3 kicsinek.
Így történt, hogy ugyan ez már a harmadik “mi nem ajándékozunk” karácsonya a családnak, engem mégis még mindig végtelen nyugalommal tölt el a gondolat, hogy idén sem kell ajándékok után rohangálnom. Ez azért nincs teljesen így, mert hát ugye a gyerekek… akik persze még mindig – és remélem sokáig – csillogó szemmel mustrálják a fa alatt megbúvó színes csomagolópapírokkal burkolt dobozokat, kortól és nemtől függetlenül. Ez alól talán csak Vanda kivétel, már ha az Ő 18 betöltött életéve a felnőttek kategóriájába sorolja őt – nekem azonban még Ő is gyerek. A gyerekek ajándéka egyébként szintén csak jelképes, de tényleg. Optimális esetben ezt mindenki be is tartja, így senkit nem ér kellemetlenség, nem mérgezzük az ünnepet.
A vásárlási láz margójára: Vallom, ha év közben egyébként nem engedhetünk meg magunknak egy nagyobb értékű műszaki cikket, háztartási gépet vagy lakberendezési tárgyat, akkor azt bizony karácsonykor se vigyük haza, csak azért mert elvarázsol minket a 0% kezdőrészlet és a 0% THM. Könnyen átlendülhetünk arra a bizonyos túloldalra és…. ugye nem is kell folytatnom… Persze mindenki felelős a tetteiért és döntéseiért, de fázom ettől a karácsony égisze alatt mindent megengedhetünk magunknak életérzéstől.
Nekem, nekünk az ünnep nem erről szól. Sokkal inkább azokról a nyugalmas és meghitt órákról, boldog, mosolygós és összebújós, építőkockázós vagy társasozós pillanatokról, melyeket az egész éves rohanás után ajándékba kapunk az ünneptől… és egymástól… Ha befogadjuk, persze… A család és barátok látogatása derűs légkört teremt az otthonokban, a gyertya meghitt fényénél pedig a harag ráncai is kisimulnak. Ezek az igazi, értékes és maradandó ajándékok.
Ha csak szerény menüt tudsz az asztalra varázsolni, töltsd meg mosollyal otthonod.
Ha egyedül ünnepelsz, töltsd meg békével a lelked.
Ha fájdalmas emlékek kötnek az ünnephez, gyakorolj megbocsájtást, elengedést.
Ha fázol, töltse el melegség a szíved.
Ha bőségtől roskadozik asztalod, nézz a szegényekre és adakozz.
Ha hibáztál, kérj bocsánatot, békélj meg.
Csendesítsd az elméd, nyugtasd meg rohanó perceid és meglátod, boldog ünneped lesz.
… és mindez nem az ajándékokon múlik…
Az ünnepet mindig az teszi különlegessé, ami Bennetek él. Boldog készülődést!
