Egy cipőben járunk?

Egy újabb mérföldkőhöz érkeztünk: mivel eL (a 11 hónapos kislányom) már csodaszépen tipeg és széles mosollyal az arcán képes önállóan végiggyalogolni a nappalin a kiszemelt játékig vagy épp az udvarról érkező Apát üdvözli nagy boldogan, a mai délelőttöt a cipővásárlásra szántuk. Nem várhattunk vele tovább, mert a puhatalpú bőr cipőcskéje már darabokban van, az ennek pótlására vásárolt hasonló darab is… Ráadásul ezekben már menni sem tudott. Megérett a pillanat arra, hogy megkapja élete első cipőjét. Mivel ma fél 6-kor ébredt a drágám, csak azon izgultam, ne pont akkor dőljön ki, amikor ilyen szuper-fontos esemény előtt állunk. A kb. félórás autóúton ugyan békésen szuszogott a gyerekülés ölelő puhaságában, de miután megérkeztünk a tett színhelyére, annak ellenére dobott egy boldog mosolyt felénk, hogy felébresztettem.

Az első cipővásárlás. Nagy dolog ez… Egyetértetek? Nemcsak azért mert szeretnénk a legjobbat (ami nem feltétlenül a legdrágább!) megvenni arra a 2 csöpp kis lábacskára, hanem mert az interneten fellelhető fórumokon és egyéb mértékadó, a témával foglalkozó oldalakon annyi különböző vélemény, tipp és ötlet olvasható, hogy ember legyen a talpán, aki határozott véleményt tud formálni a sok információ elolvasása után.

Olykor heves viták tárgya is ez a cipőkérdés… Megoszlanak a vélemények arról, hogy hagyományos vagy puha talpú cipője legyen a babának; esetleg elég csak egy csúszásgátlós zokni; vagy maradjon mezítláb, amennyit csak lehet; vagy bent cipő nélkül-utcán cipőben verzió… és egyáltalán… mikortól hordjon rendes cipőt az a drága gyermek? Mindenkinek más a véleménye, tapasztalata, az Anyukák meg tétován és szemükben dollárjelek helyett nagy kérdőjelekkel szörföznek a világhálón vagy a szomszédot kérdezgetik, hogy ő mikor és hogyan csinálta, hol vette és mennyiért, netán a játszótéren kapnak újabb, és természetesen mindenkitől más-más tanácsot. Vigyük-e ortopédiára cipővásárlás előtt, netán egy extra csípőszűrésre, hogy egészen biztosan kizárjunk minden problémát. Egyes vélemények szerint a gyerekeknek akár 12-14 éves korig is mezítláb kellene járniuk. Ez persze gyakorlatilag kivitelezhetetlen. A dilemma örök.

Még szerencse, hogy a jó cipő tekintetében többé-kevésbé egyetértés van: az anyaga legyen bőr, mert az jól szellőzik; talpa hajlékony; a kérge erős, hogy jól tartsa a bokát. Jó, ha az orr része széles, hogy a pici lábacska kényelmesen elférjen benne. Persze, hogy kell-e szupinált (a boka bedőlését korrigáló, kifelé döntött sarkú) cipő, azt már elvileg csak orvos tudja megmondani. Elvileg. Mert más információk szerint csak súlyos lábdeformitás esetén kell kerülni az ilyen cipő használatát. Ráadásul nincs arra vonatkozó nagyszabású (meg semmilyen) felmérés, hogy a hagyományos vagy a szupinált cipőt hordott gyerekeknél alakul-e ki pl. lúdtalp vagy bármilyen egyéb fájdalom/panasz.

Nos, kedves Anyukák így vegyünk cipőt a gyereknek…

Bevallom, mi nem voltunk már a (teljes és) boldog tudatlanság állapotában, mert legalább elolvastunk néhány 10 okfejtést a cipővásárlás hogyanjáról és arról is, hogy hogyanne… így nagy reményekkel léptünk a kizárólag szupinált cipőket (magyar termék!) forgalmazó cég kis-és nagykereskedelmi áruházába. Jókat hallottunk az itteni eladókról, a szakértelmükről. Nos, bíztam benne, hogy végül 2 csodaszép, megfelelő méretű cipővel távozunk majd. Ez végül is így lett, de az odáig vezető úton azért ért némi csalódás.

Szombat délelőtt, alig 1 órával vagyunk nyitás után. Az 5 fős eladó személyzet (4 eladólányka + 1 fiú, némelyikük alig idősebb a 18 éves nagylányomnál) látszólag joviális hangulatban beszélget az üzlet közepén. Kedvesen szétrebbentek és utat engedtek nekünk, mivel határozott irányt vettünk a cipős részleg felé. Gondoltam, jelzem, hogy hahó! → mi vagyunk a vevők, akik hamarosan nem kevés pénzt fognak itt hagyni… De nem volt rá szükség, mert észrevették, hogy esetleg tanácsra és segítségre van szükségünk. Az imént említett fiatal lányok egyike odalibbent hozzánk és megkérdezte, hogy segíthet-e. Ezzel egyidőben a fiú is készségesen ott termett és a lányhoz hasonlóan Ő is felajánlotta segítségét. Őt kellett volna választanunk – így utólag persze marha okos vagyok.

Elmondtam, hogy az ELSŐ cipőjét szeretnénk megvenni a kislányunknak. Mire Ő: “Tudja, hogy hányas a lába?” “Mivel a szomszéd által felajánlott 19-es cipőbe nem tudtam beleszuszakolni a lábát, gondolom 20-as” – válaszoltam. Csak magamban bosszankodtam… Egyébként pedig honnan kellene tudnom? Ez lesz első igazi, normálisan méretezett cipője. Nem olyan, mint amire 9-12 hó van írva a “legkisebbisszámít” -ban. A kérdés persze inkább költői volt (és felesleges), mert eladólányunk máris hozta a szuper lábméretvevő kis műanyag szerkezetet. Jó-jó, értem én, hogy ha tudom a méretet, megspórolt volna 3 percet és gyorsabban visszatérhetett volna traccsolni.

Megmértük eL lábát, amit ő nagyon drágán, békésen tűrt. 21-es. Hm… szuper, legalább ezt tudjuk. Hozta is a csodaszép rózsaszín cipőt, ölbe vettem a gyermekem, feladtam a lábára. (A színével nem foglalkoztam, először legyen meg a méret…) Csini volt, de kicsit nagynak tűnt… Bár én nem értek hozzá, noha vannak emlékeim, miként is kell megnézni, jó-e az a gyerekcipő. De mivel eL még picike, kérésemre aligha tudná mozgatni a nagylábujját, amivel ellenőrizi tudnám a méretet. Meg sem érti, mit kérek tőle, nemhogy végrehajtsa… Így érdeklődően fordultam az eladólány felé: Esetleg ez jó lehet? Nem túl nagy? Ön mit gondol? – záporoznak a kérdéseim, de Ő csak állt tétován. Végül odatérdelt a gyermek mellé, megkért, hogy fogjam meg, mert most előretolja a lábát. Ok, naná, csak jót válasszunk… Bizonytalanul matatott a gyermekem lába körül, aki a maga kis kedves lényével próbált kommunikálni vele. Mosolygott rá és hozzá is ért. Semmi reakció, eladólányunk túl fiatal még egy ilyen élményhez. (Naponta csak több tucat gyerekkel találkozhat…) Egyébként mosolygós, kedves és barátságos viselkedéséből sem volt mit lejjebb adnia…. mert az ugyanis egyáltalán nem volt neki… Nyilván ez ott nem elvárás, de ha az én alkalmazottam lenne, biztos az lenne!

Kezdtem azt érezni, hogy az idetartó úton csak ketten, most azonban már hárman bizonytalankodunk. Apa, az eladólányunk és én. eL pedig édesen cirkált a cipőket rejtő hatalmas polc és a próbapad között… Mosolygott a vásárlókra és az eladólányokra, akik mostanra abbahagyták a beszélgetést, mert újabb vevők mertek érkezni.

“Szerintem ez nagy” – mondta eladólányunk, majd sarkon fordult és hamarosan visszatért egy kisebb mérettel. Felpróbáltuk. Ismét a térdelős jelenet következett és ismét nem szólt semmit. Én közben azon gondolkodtam, ha a 21-es nagy, a 20-as csak jó lesz. “Ez jó” – mondja Apa. Én egyáltalán nem vagyok meggyőzve, eL pedig nem tudja megmondani, hogy jó-e a cipő. Erre én: “Tulajdonképpen szeretnénk egy benti szandált is a kislányunknak, talán ha azt is próbálnánk, könnyebben megállapíthatjuk a megfelelő méretet”. Így is lett. Hozott is egy szandit, abból is a 20-as méretet, mert azt az eddigiekből egész nagy bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a 21-es nagy… Felvettük a 20-as szandit. Nekem kicsit nagynak tűnt. Eladólányunk nem szólt semmit… Tovább tétováztunk, néha elhagyta a számat egy “Szerinted?” – amit Apához intéztem. Mivel a szandál színe nem tetszett annyira, “kedves” eladólányunktól kértem más színt. Az meg mintha kicsi lett volna. Legalábbis kisebbnek tűnt. Segítőnk nem tudott arra a kérdésre válaszolni, hogy szerinte most akkor milyen a cipő és melyik szandi mekkora, melyik lenne jó. Ismét a térdelős jelenet következett, amit a szokásos “nem mondott semmit” követett.

Én csak ültem a próbapadon, hol eL néztem a cipőcskékben sétálgatni, hol az ölembe ültettem, hogy megnézzem, melyik is a jó. Szerintem. Nézte Apa is… Mert az eladólánynak halvány segédrendezői fogalma és semmi köze nem volt ehhez az egészhez. Ha mondjuk ezt esetleg egy kis kedvességgel próbálta volna ellensúlyozni, vagy mondjuk egy tapasztaltabb kollégájától kért volna segítséget… de nem! Pedig sosem késő tanulni, szerintem. Ha így folytatja, ebből a lányból nem lesz semmi. Nem is tudom, miért nem fordultam más eladóhoz. Talán túl empatikus vagyok az ilyen emberekkel.

A kelleténél több időt töltöttünk az üzletben, így kósza hangfoszlányokat elkaptam a mellettünk folyó beszélgetésekből. Egy középkorú pár , 2-3 éves kislánnyal, minő furcsa dolog, cipőt próbál. “Ne haragudjon, ön szerint ez jó?” Kérdezi az eladólányoktól a mellettem ülő férfi, aki épp most adta rá kislányára az új őszi cipőcskéjét. Ergo sok segítséget ők sem kaptak.

Eladólányunk a hatalmas polcnak hátratett kézzel nekidőlve várta a döntést, amihez ő gyakorlatilag semmit nem tett hozzá. Oké, hozott különböző színű cipőket. Kb. ennyihez értett. Egyébként felháborító, hogy ennyire tapintatlan legyen valaki. Ha nálam dolgozna, biztosan elbeszélgetnék vele, hogyan is viselkedünk a VEVŐ előtt. A testbeszéde árulkodóbb volt, mint akár egy pillantása. Én is a szolgáltató szektorban dolgozom, vezetőként, így pontosan tudom, mit vártam volna. Pontosan azt, amit magamtól és a kollégáimtól is elvártam….

Már meg sem lepődtem, hogy a tesztkérdésre, miszerint “Honnan tudjuk, hogy kinőtte a gyerek a cipőt?” egy zavart grimasz kísértében így válaszolt: “Hát… azt nem tudom…”

Végül döntöttük, remélem jól. Elhoztunk egy 20-as lila színű, mesés zárt cipőt és egy 20-as rózsaszín szandált. Hogy mindez így történt, egyáltalán nem annak köszönhető, hogy kedves, szakszerű és határozott kiszolgálásban volt részünk. Sokkal inkább annak, hogy mi döntésképes szülők vagyunk, a legjobb tudásunk és tájékozottságunk szerint döntöttünk, a cipők tuti nem kicsik és nem is nagyok, eL szépen ment mindkettőben – és úgyis kinövi 2-3 hónap múlva. 🙂

Fizettünk, majd 70 Ft-ért ittunk 1-1 kávét, eL beültettük az autóba és kávézás megbeszéltük a történteket. A kérdések pedig tovább halmozódtak bennünk, a kérdőjelek nem tűntek el…

A legtöbb üzletben miért nincs normális, ügyfél/vendég/vásárlóközpontú kiszolgálás ma Magyarországon?
Ha netán van is, miért csak a magas színvonalú, méregdrága üzletekben/éttermekben/szállodákban?
Miért néznek rád az eladók, mint a véres rongyra, ha kérdezni mersz?
Miért nem mosolyognak az eladók, őszintén, kedvesen? Mindenkinek jobb lenne…
Miért alkalmaznak tapasztalatlan eladókat olyan üzletekben, ahol fontos lenne a szaktudás?
Ha alkalmaznak, akkor miért nem biztosítják számára a tanulást, fejlődést?
Miért nincs minőségi kiszolgálás a legtöbb helyen? Tisztelet a kivételnek…

Eladólányunk szájából nem hangzott el az alábbi néhány fontos mondat:

– Anyuka, ez a cipő nagy. (Szerintem nélkül!) A cipő nagy, kicsi, szűk, bő, stb. De nem szerintem nagy. Szerintem meg nem. Naugyehogyugye.

– Anyuka, ez a cipő kicsi, gyorsan kinövi.

– Anyuka, ez egy másik fazon, azért tűnik kisebbnek.

– Anyuka, akkor jó a cipő, ha a gyerek teljesen előrenyomott állapotban levő lábához még 1 ujjunkat kényelmesen be tudjuk tenni.

– Anyuka, a cipő nem áll el a bokánál, így teljesen megfelelő.

– Anyuka, az ön lányának ez a cipő kell, mert ez a méret az, ami számára a megfelelő.

– Anyuka, ezt a cipőt vegyék meg.

Szerintem nélkül. Határozottan, értelmesen, teljes bizonyossággal.

Remélem eL is a megfelelő cipőt kapta és egyszer meghódítja a világot. De legalább is lenyűgözi… ahogy minket, nap mint nap. (Az idézet Marilyn Monroe-tól származik)

S íme, a két szerzemény: