eLindult 🙂 Egy újabb mérföldkő. Micsoda boldogság… Készül a videó – ezek az új kommunikációs csatornák – család perceken belül velünk örül… Küldöm Apának is, hadd tegye ünneppé a munkahelyi hajszát e csodás esemény! Apa boldogan hív, végtelen szerelem az övék…
Ha belegondolunk, a gyermeknevelés annyi fontos, értékes és szép momentumot tartogat a szülők számára. Ez eddig egy állati nagy közhely, de igaz… Tulajdonképpen minden életkorban így van ez, de talán az első néhány év a leginkább tempós… Alig ünnepelte az első napsugár eL világrajövetelét, egyszer csak felfigyelt az ismerős hangokra, emelte, aztán felénk is fordította a kis buksiját, később szemével követte a tárgyakat, gőgicsélt, mosolygott, fogott, eldobott, megfordult, kúszott, mászott, felült, felállt, elindult, gagyogott, ölelt… és lassan szaladni fog. Már nem jár ólomlábakon az idő, mint az utolsó trimeszterben. Repülnek a napok, az apró, alvó kis csomag hihetetlen gyorsan lesz igazi egyéniség. A szülők pedig örömittasan és könnyes szemmel és folyamatos ámulatban élik mindennapokat. Amik úgy rohannak.
De ne legyünk álszentek. A gyermeknevelés sem csupán rózsaszín álom… mint ahogy egy korábbi bejegyzésemben a gyermekszületést is hasonló jelzőkkel aposztrofáltam. De nem ám! Sok álmatlan éjszakát is jelent (mondjuk nekünk azt pont nem…) olykor nehéz pillanatokat. Egy hosszú nap után sokszor érzem magam olyan nagyon fáradtnak, feszültnek, idegesnek. Mert szalad a ház, elönt a vasalni való és takarítani sem tudtam… Ilyenkor általában semmi sem úgy alakul, ahogy tervezem. Persze ez egy gyerekes családban teljesen általános. Sosem (vagy ritkán) alakulnak úgy a dolgok, ahogy tervezzük. Ha aludnia kellene, mert délután épp vásárolni készülnénk, akkor tuti ebéd után max 40 percet alszik és 5-től folyamatosan nyafog, 7-től pedig már extra adag türelem szükségeltetik a kisasszonyhoz. Ha rohannunk kellene valahova időre, 100%, hogy akkor dob egy kis csomagot a pelusba… Ha délután előbb szeretnéd megetetni mondjuk csak egy fél órával, hogy elérd az akadálymentes járművet (= nem annyira magas a padlója), akkor egészen biztosan átalussza még az uzsonnaidőt is. A busz persze elmegy, Apával ugrik a meglepetés randi. Néha meglepjük Őt és váratlanul megjelenünk itt – ott. Arról nem is beszélve, hogy a legrosszabbkor marad otthon a cumi, a víz és a törlőkendő. No meg a babakocsi esővédője. Elképesztő kaland az élet egy (vagy több) gyerekkel. Jó adag türelem és legalább annyi humor szükségeltetik hozzá. Bevallom, ez utóbbi nem mindig van.
eL 11 hónapos. Bár tudom, hogy sok baba kezd el járni 7-8-9 hónaposan, mégis nekem ő most a legügyesebb gyermek a földkerekségen, hetedhét országon innen és túl. Vannak elő példáim a korai “szabadulásra” Itt van például Vanda. 9 hónapos volt, amikor Szentesen, a szüleimnél elindult. Ez is olyan bevésődés… tudjátok, nekem abból viszonylag sok van… A nappaliban, az egyik fotelben drága Nagymamám ült (nyugodj békében!), a másikban Édesapám. Vanda pedig csöpp lábacskáin egyensúlyozva az egyik fotel karfáját fogva álldogált. Egyszer aztán gondolt egyet, elengedte a karfát és eltipegett a másik fotelig. Összeszaladt a család és még aznap este megszületett a bejegyzés a babanaplóba. Mérföldkövek. A legfontosabbra máig emlékszem.
Imádom a szülőket. Mindannyian, mint a vadászkutyák, meredten és állandó éberséggel lesik “áldozatukat” (a pillanatot és a gyermeküket), nehogy lemaradjanak róla. Természetesen egy fontos mérföldkőről beszélek Magatokra ismertek? 🙂 Konstans lesben állva okostelefon-fényképeződ állandó társad lesz és kitartóan hiszed, hogy a következő legédesebb pillanatot most már tutira nem mulasztod el.. Én például az első mosolyról lemaradtam. Apa pedig az első felállásról. Ettől még jó szülők vagyunk. Bár tény, hogy szívünk mélyén, titokban mindketten sajnáljuk, hogy néhány mérföldkő számunkra épp nem került lerakásra. Ettől függetlenül nem szükséges túlaggódni és túldramatizálni a dolgot, továbbá a játszótéren sem kell rosszul éreznünk magunkat, ha épp nem tudjuk percre, sőt másodpercre pontosan visszaidézni gyermekünk valamennyi említésre méltó cselekedetét és milliliterre sorolni az első hónap szoptatási eredményeit. A játszótér amúgy is egy fura olvasztótégelye az anyukáknak…
Tehát eL egy újabb mérföldkövet teljesített. Elindult és segítség nélkül jár. Ez azonban számomra nemcsak boldogság. Szomorú vagyok. Majd elmúlik, de most szomorú vagyok – na jó, csak egy picit.
Felkapaszkodik a kanapé, vagy a szék mellett, majd elengedi és elszántan elindul, apró lábacskái csak úgy viszik! Ha elveszíti egyensúlyát, hatalmasat tottyan a földre, majd viharsebesen egy kapaszkodásra alkalmas berendezési tárgyhoz mászik és feláll. Aztán kicsi kezeit a magasba emeli, így egyensúlyozva újra útnak indul. Kitartóan végzi felfedező tevékenységét, önmaga határait napról-napra kitolva… Anyai szívem szinte túlcsordul, amikor hívom és arcán bájos mosollyal, szemével mereven a szemembe nézve közelít, végül karjaimba omlik. Nagyon kacagunk és minden kezdődik elölről.
Szomorú vagyok. Az az erős kötelék, mely fizikailag összetartott minket, kezd bomlani. Szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy szépen lassan elvékonyodik a kötél egy szála, majd elszakad. Aztán jön a következő, ami szintén elszakad. Végül majd minden szál elbomlik és ha jó Anya voltam, ekkora már a lelki kötelék lesz olyan erős, hogy azt soha, semmi nem tépheti szét.
Az első szál elszakadt. Kinyílt neki a világ, már önmaga dönti el, épp hová indul. Most még kicsiben, korlátok között, később nagyban már felelősségteljesen, nagyon valóságosan. Most már egy dologban nincs teljesen rám utalva, de ölelő, óvó karom mindig vele van. Legalább is majdnem mindig. Milyen érdekes… Egy ilyen ici-pici kis lélek már valamiben önálló. Még nem tud önállóan enni, sem tisztálkodni, ésatöbbi, de határozottan helyet változtat, pont mint a felnőttek. Odakúszik a virágtartóhoz és napjában többször gondos aprólékossággal kimorzsolja a földet a padlóra; feláll a tévéállványba kapaszkodva; lépcsőzne az emeletre; és ha nyílik a bejárati ajtó, villámgyorsan ott terem. Közben százszor elhangzik a nem, nem szabad, kérlek ne húzd ki, ne tépd le, ne kapd be, ne mássz fel. Vigyázó tekintetünk állandóan pásztázza a teret, hogy megóvja a kis felfedezőt. De már nem csak ott van, ahová leteszem; nem ott ül, ahová ültetem. Döntések sorozatát hozza meg ő is, pont mint mi, felnőttek. Elképesztő csoda…
Elindult. Ez a tény és esemény pedig sokkal több jelentést hordoz magában, mint a “szimpla” örömöt…
Öleljétek meg gyermekeiteket.
Ha még nem olvastad a cipővásárlás történetét, katt ide: https://patentblog.cafeblog.hu/2014/09/20/adj-egy-lanynak-megfelelo-cipot-es-meg-tudja-hoditani-a-vilagot/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: