Az utazás és a repülés a szenvedélyem. Erre mondják sokan, hogy (jó nekem, mert) ez munkahelyi ártalom. Valóban az. Számtalan csodálatos helyen jártam, megannyi emléket őrzök a Föld legszebb, legkalandosabb, legmagasabb, legmélyebb, legősibb, legszegényebb és leggazdagabb vidékeiről Kisebb emléktárgyakat csak az igazán különleges helyekről hozok. Én mindent a szívemben és az emlékeimben őrzök. Bögrét, hűtőmágnest, I LOVE LONDON feliratú pólót és I LOVE NY feliratú pálinkás poharat csak és kizárólag ajándékba hozok.
A repülés számomra az igazi szabadság érzetét kelti. Amikor kinézek a gép ablakán (mindig ablak mellett ülök) a szemem előtt békésen elnyúló kékség és a fehér felhőpamacsok határtalan nyugalmat árasztanak. És a felhők fölött mindig süt a nap… Tényleg…
Minden országnak meg van a maga egyedi hangulata, varázsa, pillanata. Ha nyitott szívvel jársz-kelsz a világban, megfizethetetlen kincsek birtokosa leszel. Nincs igazán kedvenc országom/városom, mert valahol mindegyik az, más-és más miatt. Hol a tenger illata, hol a sivatag forrósága, hol a csodás vízesések hűsítő párája vagy épp a nyüzsgő utcai kavalkád, netán a szegénynegyedek hallgatag szomorúsága vagy a mérhetetlen luxus és gazdagság ragad magával. Mindenhonnan hozol magaddal egy darabot, egy érzést, egy illatot. Ezek az utazások olyanok, mint ezernyi apró drágakő. Csillognak az emlékezetemben.
Munkámból adódóan többször jártam már arab országokban, és főleg egyedül, lévén ezek általában hivatalos utazások voltak. Az egyedüllét sosem volt hátrány, hiszen viszonylag ellenőrzött körülmények között teltek napjaim.
Az az utazás, ami mégis tartogatott érdekességeket és pillanatnyi félelmeket, mindenképpen megér egy visszaemlékezést.
Leszálltam a gépről. Kényelmes utazás volt, fáradtságot egyáltalán nem éreztem. Persze, az utazás izgalma mindenkit éberen tart. A hatalmas, csillogó reptér nyüzsgő forgataga teljesen magával ragadott. Vízesések, pálmafák, éttermek, szálloda, uszoda, pazar várótermek, és még sorolhatnám. 5 csillagos luxus és kényelem. A Föld azon féltekén, ahol az arab országok fekszenek, általában mindig őrült meleg van. Azon a novemberi napon éjjel közel 40 fokot mutatott a reptér óriás hőmérője. Felvettem a poggyászom és kiléptem a terminálról. Arcomat azonnal hideg pára nedvesítette meg. Kellemesen hűsített. Előttem hosszú, kígyózó sorban álltak az emberek, taxira várakozva. Beálltam a sorba. A ventilátorok fáradhatatlanul lehelték ki magukból a párafelhőket. Meglepően gyorsan taxihoz jutottam. Ment minden, mint a karika csapás – szervezetten, rendezetten.
Csillogó felhőkarcolók magasodtak fölém és pompásan kivilágított, 6 sávos (!) belvárosi utakon suhantunk szállásom felé. Kb. fél óra múlva meg is érkeztünk. A környék kevésbé volt csillogó, az éjszaka nehéz leple már leszállt. Az utcai lámpák gyér fénye mellett igyekeztem megtalálni a csengőt. Beengedtek. Légiutas kísérők és pilóták is töltöttek itt több-kevesebb időt, beosztásuk szerint. Egy hatalmas apartmant kaptam, nappalival, tévével, konyhával és étkezőasztallal, valamint egy tágas hálószobával. Kényelmesen berendezkedtem és álomra hajtottam a fejem.
Izgatottan vártam az elkövetkező 10 napot. Egy pazar oktatóközpontban töltöttem a napok jó részét, esténként taxiba ültem és a városban vacsoráztam, újdonsült barátaimmal lógtam, akik hasonló okból érkeztek e csodás helyre. Vásároltam a bazárokban, megcsodáltam a hatalmas bevásárlóközpontok luxusát, az abajába bújt szépséges nőket. Az abaja egy fekete, földig érő köpeny, vagy ingruha, ami alatt a nők vagy méregdrága márkás kosztümöket vagy épp csak egy farmert viselnek. Varázslatos és titokzatos világba csöppentem és nagyon élveztem.
Szeretem az embereket, szeretek beszélgetni más országok szülötteivel, különösen ha a helyi szokásokba, étkezési rituáléikba, netán szerelmi és házasodási titkaikba.
Így barátkoztam össze egy – a napjait szintén velünk töltő – nagyon kedves jemeni fiúval, Megdi-vel. Kedves volt, udvarias és nagyon sokat beszélgettünk. Öten-hatan minden este együtt lógtunk, Megdi is a társaság tagja volt.
Egy koraesti órán, amikor épp a nap fáradalmait pihentem volna ki, kopogtattak szobám ajtaján. Megdi volt. Dumáltunk egy kicsit az ajtóban, majd meghívott egy üdítőre a szobájába, hogy ott folytassuk a társalgást. Abszolút gyanútlan voltam, ő pedig veszélytelennek tetszett. Órákig dumáltunk, családról, hazáról, szokásokról. Jól éreztem magam, fesztelen voltam és nyugodt, lévén én tisztességes nő vagyok és tényleg csak egy kis beszélgetésre mentem. Megdinek azonban más tervei voltak. Hogy pontosan mi és miért viselkedett olyan nagyon furán, azóta sem derült ki. Mivel már későre járt, indulni készültem, de marasztalt. Maradtam még egy kicsit. Újra az ajtó felé néztem és egyértelmű jelét adtam, hogy mennék. Tovább marasztalt, töltött még egy kis üdítőt. Végül felálltam, de tőlem 2 lépésnyire található ajtóig sem értem el, mert utamat állta és elég határozottam “kérte”, hogy maradjak. Ekkor megijedtem. Egy ártatlannak tűnő beszélgetés esetleg rossz fordulatot is vehet? Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom a választ a fejemben hirtelen felvillant kérdésre… Ki akartam jutni a szobából.
Egy határozott mozdulattal eltessékeltem az ajtóból, egy gyors “Jóestét-tel” elköszöntem és kiléptem a folyosóra, majd jobbra fordultam és rohanni kezdtem a menedéket jelentő apartmanom felé. Bezuhantam a szobába, magamra zártam az ajtót és féltem. Gyorsan rágyújtottam. Amint a füst elárasztotta a tüdőmet, csak a belégzés-kifújás ritmusára koncentráltam – és megnyugodtam.
Másnap Megdi úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Én azonban többet nem tudtam bízni benne, jelenléte irritált, közelsége bántotta az aurámat és szépen menekülőre fogtam, ha közelített. Ő persze ebből aligha érzékelt valamit, mert folyton mosolyogtam. Nem akartam megbántani.
A kalandok azonban ezzel nem értek véget.
Ezen utazás alkalmával még egy arab sejk is kinézett magának. Napokig körözhetett a szállásunk körül, követhetett az autójával, mire feltűnt a dolog… Csak akkor ólálkodott a környéken, amikor délutánonként a busz letett minket az apartmanháznál. Mire az esti sétámat letudtam, már beesteledett, ő pedig eltűnt. Másnap kezdődött minden elölről. A Megdi-s eset után volt némi félsz bennem… ezek mégsem európai férfiak…
Egy este épp a ház előtt cigiztem, amikor elérkezettnek látta a pillanatot. .. a sofőrje megállt előttem, épp ott, álldogáltam, sejkünk pedig az anyósülésről hanyag eleganciával kiszállva egy szempillantás alatt mellettem termett. Talpig hófehér, keményített disdása volt rajta, a tipikus arab férfiviselet. Vacsorázni invitált. Nem árult zsákbamacskát: közölte, hogy van még 2 másik felesége, de gazdag, így bármit megtehet és simán belefér egy vacsora egy európai nővel. A többi asszonya tudja a tervét, reméli, hogy vele tartok. A felkérésre ott helyben, azonnal és kérlelhetetlenül nemet mondtam.
A férfi udvariasan elköszönt és elhajtottak. Soha többé nem láttam a környéken. 3 nap múlva hazarepültem. A névjegykártyáját hazahoztam, a sztori kedvéért – kolléganőim jól szórakoztak még jó pár napig.
Néhány nappal később újra itthon voltam, Vanda és a családom nagy örömére.
… Napok múlva kaptam egy emailt Megditől. A levelet megírta angolul, majd bedobta egy fordítóprogramba és úgy küldte el nekem, magyarul. Kedveskedni akart… Az első mondat így szólt: “Édes kedves mézes … ” Vanda azóta is kacag, ha felidézzük ezt a történetet…
Hogy Márait idézzem: mindig útközben élünk… Milyen nagyon igaz…
Minden utazás egy kaland, egy élmény, minden ország egy rejtély. Soha senkit és semmit nem tudsz maradéktalanul megérteni, megismerni és befogadni. Pláne nem 10 nap alatt..
Légy mindig óvatos!
(A kép forrása: velvet.hu)