Vanda általános iskola első osztályos korszakából – ami 11 évvel ezelőttre datálódik – nagyon élénken megmaradt egy történet emlékeimben. Bizonyosan azért, mert felháborított, elgondolkodtatott, elszomorított és anyagilag is érzékenyen érintett.
Mintha csak ma lett volna, tisztán él bennem a kép. Meleg ősz volt, amikor a körúton gyalog sétáltunk az iskolába. Első nap az iskolában. Fekete kis szoknyácska, fehér blúz és kardigán volt rajta, hátán egy cuki macis iskolatáska. A táskát a mai napig őrzöm, ki tudja miért…
Alig néhány hete kezdődött a suli. Ilyenkor minden szülő és gyermek felfokozott érzelmi állapotban van. A szülők azért, mert aggódnak kicsiny gyermekükért, izgulnak és szorítanak, hogy minden rendben menjen; a gyerkőcök pedig szimplán azért mert az óvoda gondoskodó és ölelő karjaiból hirtelen az iskola kemény markába kerültek. Jön az új közösség, az egyre növekvő elvárások, csend rend, fegyelem, figyelem – csupa új, nagyfiús-nagylányos dolgok, nap mint nap.
Vanda nagyon édesen vette az első akadályokat. Szeretett suliba járni, kedvelte az osztálytársait. Én ugyanígy voltam ezzel, aranyos kis csapat volt. Katit kivéve. Az első pillanattól kezdve láttam valami agresszív gonoszságot a szemében, hamis volt a tekintete. Tudom, hogy abszurdnak hangzik, de így volt. Vannak ilyen gyerekek… Egyáltalán nem kedveltem, Ő pedig ösztönösen tartott tőlem. Elég volt egy szúrós pillantás és Kati már futott is az ellenkező irányba. Nyilvánvalóan volt valami megmagyarázhatatlan diszharmónia közöttünk.
A rossz érzések egy nap testet, illetve cipőt öltöttek. A szokásos késő délutáni időben értem oda Vandáért a suliba. Általában sokáig dolgoztam, a munkaidő valahogy sosem 5-kor telt le… Egyedülálló anyaként azonban évekig nem volt más választásom, dolgoznom kellett és sokszor túlóráznom. Sajnos a munkaadók akkor sem voltak tekintettel a kisgyermekes szülőkre… Ekkor már volt Férj2, de Vandáért mindig én vittem haza a nap végén. A portán vártam, ez volt a szabály. Ő kissé szomorkásan ballagott felém. Rosszkedvét nem tudtam mire vélni, de a válasz nem váratott sokáig magára. Lenéztem vadonatúj őszi cipőjére. Szinte elhűltem a látványtól. A csodaszép cipő orráról teljesen lekopott a bőr. Az egyikről kevésbé, a másikról jobban. Alig néhány napja kapta. Hirtelen csak annyit kérdeztem: “Hát ezzel a cipővel mi történt?”
Vanda rám nézett a nagy barna szemeivel, szinte bocsánatkérőn.
(A kép forrása: www.lafooteartgallery.com)
Rögtön elszállt a haragom és valami furcsa szomorúság kerített hatalmába.
” Kati azt mondta, hogy aki törpejárásban körbejárja a szobrot (ami a suli előtt volt) kap tőle 100 Ft-ot. Én is körbejártam, de nem kaptam semmit” – mondta szomorúan.
– … és mások is körbejárták? – kérdeztem most már igazán kíváncsian, hogy vajon csak az én lányom kapható az efféle csacskaságokra, vagy mások is.
– Persze, többen is.. De senki nem kapott 100 Ft-ot. Mondta lehajtott fejjel és lebiggyesztett szájjal. Persze fogalma sem volt, mennyit is ér a százas…
Méreggel kevert sajnálat öntött el a szívem. Részben mert felháborított az egész történet – elgondolkodtam, hogy vajon milyen családban nőhet fel egy ilyen kislány; másrészt pedig az új cipő ára lebegett a szemem előtt, mert ugye az ominózus cipőt suliba már nem hordhatjuk. Aki nevelt egyedül gyermeket, tudja, miről beszélek. Aki nem, szerintem az is sejti.
Vandára valamiért nem haragudtam. Persze egy picit azért megdorgáltam. Jólelkű, szelíd, szófogadó kislány volt. Megbeszéltük, hogy ha bármikor pénzre lesz szüksége, csak tőlem kérjen, senki mástól. Ne fogadjon el idegenektől semmit, se pénzt, se ajándékot. Persze ezeket már korábban is tudta, csak megerősítésképp még egyszer elmagyaráztam neki, hogy miért.
Ennyi év után visszagondolva a történetre, Katit is sajnálom. Érzelem-, figyelem-, és ingerszegény élete lehetett, magányát és belső frusztrációit az osztálytársain élte ki. Fizikailag érettebb volt a koránál, lelkileg azonban sérült.
A 6,5 év alatt, míg Vanda ebbe a suliba járt, minden egyes alkalommal elöntött valami különös szomorúság, mikor az iskola előtti szoborra néztem. Lelki szemeim előtt mindig láttam Vandát és a többi kis osztálytársát, amint törpejárásban körbejárják a szobrot a soha meg nem kapott százasért. És láttam Katit is, amint karba tett kézzel, szája szegletében fölényes mosollyal áll a szobor mellett és nézi a földön kúszó-mászó osztálytársait. Iránta még nagyobb sajnálatot éreztem.
Könnyek szöknek a szemembe, még most is. Pedig már 11 év telt el…
… és Vanda kapott egy új cipőt …
Neked is van egy történeted? Írd meg nekem és közzétesszük! Érdekel a véleményed!
Kedves Nándor! Köszönöm, hogy megosztottad velem a történeted. Abból következően mikor lehetett 2 Ft-ért 2 stanglit és még egy poharas tejet is kapni az iskolai büfében, ez bizonyosan egy olyan régi világ kedves emléke, ahol még az emberek is mások voltak… Egészen bizonyosan kompenzált valamit a hölgy. A lélek útvesztői gyakorta kifürkészhetetlenek.
Köszönöm, hogy olvasol. Minden jót!
Saját történetem.Amikor 6 éves lettem és én is iskolába kezdtem járni mint bárki más. Mivel még kicsi voltam ezért anyukám minden nap elkísért egészen Kb: fél évig amikor úgy gondolta, hogy már megbízhatóan megyek a suliba saját utamra engedett. Tudni kell hogy Óbudai téglagyár-Zápor utca 750 méter talán?Jártam szorgalmasan ahogy kel. Egyik reggel megyek ahogy szoktam és szembe jött egy hölgy aki megállított, mert Úgy gondolta megérdemlek egy kis figyelmet, mert mindig köszöntem,úgy gondolta hogy ezért külön jutalom jár nekem.Megszólított, megálltam,és monda hogy jutalmat érdemelek mert midig köszönők neki.kezdett a táskájában zavartan matatni,de valamiért nem találta amit kereset.Ekkor úgy döntött hogy ad 2 forintot.Megkérdezte kapok e ezért az iskola büfébe valamit.Persze hogy kaptam 2 Db stanglit és még hozzá egy poharas tejet .Nagyon büszke voltam magamra hogy ilyen jól nevelt vagyok.Mostanában gondoltam rá többször hogy vajon mi hiányzott neki amit ezzel próbált kompenzálni.