Hazatér a bébi (a no.2) [Második, egyben befejező rész]

… Apa belépett az ajtón. Valószínűleg olyan fél 6 lehetett. Hazaért a munkából. Aha, akkor majdnem eltelt egy újabb nap. Amikor otthon vagy a gyermekeddel, esetleg kettővel, hárommal, a napi rutin annyira elveszi az időérzéked, hogy az időközönkénti eszmélések bugyuta arcod kölcsönöznek neked… (jé, már eltelt 3 óra és újra éhes..)  Ilyen bugyuta, rémült, megkönnyebbült és egyben teliszájjal röhögős pofát vághattam akkor, amikor eL nemes egyszerűséggel lefosott és drága Pé épp akkor bírt hazaérkezni egy fárasztó munkanap után.

Megkönnyebbültem, hogy megérkezett, mert nem volt kettőnél több kezem, ám a helyzet azonnali cselekvést kívánt. Az egyik kezemmel a gyermeket fogtam, a másikkal a fejemet, lábaim terpeszállásban, felsőtestem kissé előrehajolva, fejemmel lefelé, a lábam közé néztem és röhögtem. Szoborrá dermedve álltam. Erre az idilli pillanatra érkezett haza drága Pé. Tökéletes időzítés…

Hősünk egy gyors mozdulattal leteszi a táskáját és gondolkodás nélkül kis családja megmentésére siet. Ezért imádom annyira. Mindig számíthatok rá. És már nem is undorodik annyira a kakitól és a takonytól. Pé, büszke vagyok Rád!

Gyermek tiszta, Anya is (mert a szaros nadrág már a kádban ázik), Pé még röhög egy kicsit.

Hát így történt, megkezdődött az élet hármasban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a sztori nem közvetlenül a hazaérkezésünkkor történt, de valamikor az azt követő 1 hónapban.

eL (a no.2 leánygyermekem – a szerző) egyébként egy angyal, vagyis angyali tulajdonságokkal felruházott csodalény. Még azt is megbocsájtom neki, hogy lefosott. Olyan energiák sugároznak belőle, hogy áramot lehetne fejleszteni vele. Kedves, békés, mosolygós, vicces. Az volt közvetlenül a hazaérkezésünk után is, és ilyen is maradt. (Köszönöm, Jóisten!)

Abszolút szoptatáspárti vagyok, de már a kórházban kiderült, hogy nem megy ez nekem. Testi adottság vagy pszichés defekt, netán mindkettő, sosem fog kiderülni. Kedves gyermekorvosunk és védőnénink első látogatása során kiderült: eL-t bizony tápszerrel (is) táplálni kell. Ezzel amúgy nekem egyáltalán nincs bajom. Vanda is tápszeres volt, persze ott más okok is közrejátszottak, amiért elapadt a tejem. (Köszi, Zé!) Lévén minden cseppje kincs, rendíthetetlenül próbálkoztam a szoptatással. eL-t nem nagyon érdekelte a dolog. De én nem adtam fel. Nem hozták meg a sikert a különböző drága segédeszközök sem. Így döntöttem. Elő cumisüveg, eljött a te időd! Végül is, az anyatej a lényeg… no meg más választásom amúgy sem volt. Ennie kellett a gyermeknek. Így 3 óránként masszíroztam, fejtem, nappal és éjjel is, erőn felül, csak fejtem és fejtem. A világ minden kincsét magaménak éreztem, amikor Anyaságom megkérdőjelezhetetlen bizonyítékaként sikerült 20-30-50 ml tiszta, éltető és tápláló nedűt a hűtő kijelölt polcára tennem. A 100-180 ml-t már fülig érő mosollyal, büszkén mutogattam Apának. eL így születésétől fogva jórészt tápszeres baba lett.

Ebből kifolyólag az igény szerinti szoptatásról nem tudok véleményt nyilvánítani (amúgy tuti jó lehet…), de a rendszeres napirend fontosságának kialakításáról ellenben igen. 3 óránként evett a bébi, a köztes időket alvással töltötte. Eközben én pihentem, vagy a Született Feleségek duplaepizódot néztem nagy élvezettel. Persze mostam, néha főztem is, takarítottam, pakoltam, ebéd után sétáltunk, majd ez a tél és a sötétség beköszöntével áttevődött délelőttre. Sokszor meg semmit nem csináltam. eL édesdeden aludt a nappaliban a babakocsiban, én meg csak néztem, fotóztam, neteztem, leveleket írtam. Ez nálam akkoriban a semmittevés volt. Mostanra az ilyen szabadidős tevékenységek, kiegészülve az olvasással, shoppingolással, kávézás a kolleginákkal, mozi-és koncertlátogatással egyértelműen a  luxustevékenységek sorába emelkedtek, a fodrász- és kozmetikuslátogatással egyetemben. (Nyilvánvalóan csak ideiglenesen!)

Nem, amúgy nem vagyok igénytelen, sőt. Általában még itthonra is sminkelek. No nem a démoni füstös fekete változatot. Számomra fontos, hogy szép nőnek érezzem magam és legalább egy kis időre túllendülhessek az állandóan visszatérő, a túlsúlyom okozta frusztrációimon. (Teszek ellene – még mielőtt rám dobálnátok a virtuális köveket!)  A sminkelés és normális ruhák magamra öltése nekem jó terápia volt. Egyébként 25 kg-t híztam a terhesség alatt  (erről majd mesélek egy újabb posztban). Persze a szépség belülről fakad (mondják azok, akik amúgy sem szépek), de miért is ne turbózhatnám fel egy kis pirosítóval és szempillaspirállal? Naugyehogyigazamvan.  A szájfényt mellőztem, mert a gyermekem végtelen számú puszival történő beborítása napi program volt. A jutalmam pedig egy  “Deszépvagy!” volt.

Még jó, hogy a sok mindenről egyformán gondolkodunk Pé-vel. Egyforma dolgokat szeretünk és utálunk, legyen az kaja, film vagy színész. Néha ijesztő, de amúgy jó. Értelemszerűen a gyereknevelésben sincsenek ellenvéleményeink. Huh, resszkess eL 🙂

A fentiek után azt hiszem magyaráznom sem kell, hogy viszonylagos kiszámíthatósággal teltek napjaink/heteink/hónapjaink, a kezdetektől fogva. Tök jó napirendünk van, amin a növekvő gyermek igényei és szükségletei szerint természetesen  változtatunk, alakítunk is. eL remekül alkalmazkodott  ehhez, tudja mi a rend. Mi is remekül alkalmazkodtunk az új életünkhöz. Ez számunkra azért volt fontos, mert nyugalmat és tervezhetőséget biztosít, ami nem utolsó szempont egy kisgyermekes családban. Persze vannak kilengések, de azok remekül színesítik a mindennapokat, nélkülük túl merev lenne minden. De nem az, hálaazégnek. Csak egyszerűen jó.

Az egészben pedig az a vicces, hogy ösztönösen jól csináljuk a dolgokat. Szerintünk. 🙂

A váratlan, vicces, nehéz, sírós, botrányos, kimerítő és hülye helyzetek sorozata szerintem a gyermekkor végéig végigkíséri a gyerekes családokat. Éppen ezért (2 gyermek után, akik közül 1 már nagykorú) üzenem azoknak, akinek még nincs gyermeke: készüljenek! A lila-rózsaszín-világoskék-drapp füst hamar felszáll – pont mint amikor a szomszédférfi égésserkentő folyadékkal agyonlöttyinti a faszenet, és a keletkező fojtogató szag elől a kertben tartózkodó teljes szomszédság fulladozva menekül – szóval ezután indul csak a szoptatással, aggódással, nemalvással, méregetéssel, öltöztetéssel, ringatással, altatással, sétáltatással, mosással, vasalással, főzéssel, játékkal, kacagással, büszkeséggel és tanácsokkal jól megfűszerezett kalandtúra.

Ki sem kell tenned majd a lábad a 4 fal közül.