Egy szeptemberi reggel. A hónap első napja. Valaminek a kezdete. Kezdődik a bölcsi, az ovi, az iskola – indul, vagyis folytatódik a verkli. Valaki megszületik és valaki meghal. Épp ma. Egy újabb nap, szinte már átlagos, esős, őszies. S mégis különös, különleges. Mert ma kezdődik egy számomra fontos személy számára nagyon fontos éve. De visszatérve a ma reggelre: éreztetek valaha olyat, hogy megmagyarázhatatlan módon, a semmiből előtör és befészkeli magát agyatokba egy gondolat? (ÍRJ!) Hát ez történt velem ma reggel, míg kissé álmosan és aggódva igyekeztem reggelit készíteni a beteg, majdnem 11 hónapos gyönyörűségünknek. Ő a mi kis princesszkánk. (Róla majd később…) A gondolat jött és nem hagyott nyugodni. Magával ragadott… s egész eddig cipelt. A vajúdási szakasz rövid volt, így nagy hirtelen, néhány óra múlva megszületett a patentblog. Nyíltan vállalom, hogy főzni nem szeretek – bár sikerül néha meglehetősen finom, sőt megkockáztatom, ínycsiklandó ételeket is az asztalra varázsolnom. Varrni sem szeretek (erről majd később) … hátha az írással nagyobb szerencsém lesz. Igyekszem nem túl bonyolultan fogalmazni, szóljatok, ha nem sikerül. Ez születési rendellenesség, azt hiszem. Csakúgy, mint a hülye maximalitásom.
Ezennel ma hivatalosan életre hívom a blogot, mesélek gyerekekről, gyereknevelésről, szerelmekről, sikerekről és kudarcokról, a mindennapokról… női dolgokról és csip-csup ügyekről, érzésekről. Olykor minden nagyon patent, gyakran viszont egyáltalán nem… Sírjunk és nevessünk együtt, kezdődjön a reményeim szerint érdekes és értékes utazás. Mert mindannyian tartunk valamerre … Velem tartotok?
“Nem helyzetekben élsz, hanem útközben” (Márai)