3800 gramm

Na, már megint egy szüléstörténet… gondolhatja bárki. Igen az. Hogy miért írom meg? Ha tovább olvasol, megtudod…

Évek, hónapok, pillanatok és másodpercek. Megannyi csoda, ami végtelenül sokat jelent az embernek. Olyannyira, hogy egész életében szeretné megőrizni annak emlékét, varázsát. Második terhességem és eL születése számomra ilyen.

Ez a bejegyzés azért születik, hogy soha ne feledjük ezeket a csodás pillanatokat, amikből azóta is van bőven és szeretném, ha még sok ezer lenne. Az élet kiszámíthatatlan, nem tudjuk, mennyi öröm adatik még, mennyi rendeltetett nekünk. Ha kegyelemben megérjük az idős kort az én drága szerelmemmel, de már betegek leszünk vagy magányosak, szeretném, ha valaki felolvasná ezt nekünk. Mert a szemem sem lesz már a régi, hiszen most sem az… Ezt a történetet örökre szeretném megőrizni, remélem egyszer majd eL is elolvassa. Azért is vetem most mindezt eme virtuális papírra, mert félek, hogy később nem tudnám ennyire élénken visszaidézni és lejegyezni az akkorra már megkopott emlékeket.

Így hát írom ezt a visszaemlékezést öregkori önmagunknak:

(A kép forrása: nlcafe.hu)

Hihetetlen, mennyivel más volt EZ a 9 hónap… Az első pillanattól kezdve, amikor az autóban ülve szerelmesen egymásra néztünk és eldöntöttük, hogy szeretnénk egy közös gyermeket. Ez a pillanat adta öröm elemi erővel robogott át az egész testemen. Repdestem a boldogságtól. Pé csak mosolygott. Én meg csak azt kérdeztem: Tényleg???? Már akkor tudtam, mennyire jó Apa lesz. Ő abban a pillanatban Apává vált. Akkor már Ő  is túl volt egy házasságon és váláson, én dupláztam, ráadásul Vanda már 17 éves volt… Ebből kiderül, hogy sem Ő, sem pedig én már nem a 30-as éveink elején jártunk. Nem mintha a kor számítana, de azért mégis számít!

Eldöntöttünk és belevágtunk. Nyilvánvalóan nem bíztunk semmit a véletlenre, szerettük volna, ha mihamarabb megszületik a várva várt gyermek. Leginkább egy kisfiúra vágytunk. Apa kisfiamnak szólította, és én is… A bennem növekvő csoda (nevezzük egyelőre így) január 24-én fogant és hamarosan egyértelmű jelét mutatta létezésének, 2  halványkék csík formájában. Halványan ugyan, de ott volt. A nappaliban ültünk, én épp a laptopon kopogtattam, Ő tévézett. Aztán odafordultam hozzá és megkérdeztem: Szerinted csináljak már egy tesztet? Nem szerettem volna elkapkodni, de mivel türelmetlen típus vagyok, nehezemre esett a várakozás… Erre Ő azt mondta: Persze! Legfeljebb kiderül, hogy nem… de akkor sincs semmi baj…

Elindultam, majd az emeltre vezető lépcső legalsó fokán bizonytalankodva megálltam. Visszafordultam és még egyszer rákérdeztem: Ne várjunk még 1-2 napot? Mindig annyira örültem, ha 1-2-5 napot kaptam még, Ő pedig olyan aranyosan kérdezgette a telefonban: Semmi változás? Ez annyit jelentett, hogy még reménykedünk… Féltem a kudarctól, pedig csak 2 hónapja próbálkoztunk, igazán nem volt miért csüggednünk.  Én mégis annyira akartam, azonnal. Aznap is ilyen gondolatok forogtak az fejemben.

Felmentem az emeltre. Pár perc múlva izgatottam kiabáltam: Drágám!!! Felszaladt és megnézte Ő is. Mosolygott és átölelt. Majd így szólt: Várjunk még 10 percet. Így tettünk. 10 perc elteltével a 2 halvány csík bizony ugyanúgy ott volt. Csak öleltük egymást. Boldogság volt azon a február 4-i napon.

Ez a pillanat mindent megváltoztatott. Egész testemet elöntötte egy különös belső ragyogás. Bárhol jártam-keltem, Ő már ott volt velem…. és ezt még senki nem láthatta, csak én tudtam/mi tudtuk. Állandóan mosolyognom kellett. Olyan másnak éreztem magam. Ez tényleg másállapot.

Elég gyorsan látható jelei lettek, hogy csodás kis albérlőm van. Egy kolléganőm ezt szinte azonnal észre is vette és mivel hazudni nem szerettem volna, neki még idő előtt elárultam a nagy eseményt. Amikor bejelentettem a főnökömnek és kollégáimnak – természetesen a kritikus 12. hetet kivárva – sokan kérdezték, hogy tervezett baba volt-e… No igen…  1000%-ig az volt. Akartuk őt, nagyon.

Az orvosom már az első ultrahangon ezt mondta: gyönyörű gyerek! …és igaza is lett.

A szokásos terhességi tünetek engem sem kerültek el, de ezek elmúltával nagyon szép terhességem volt. Az utolsó néhány hetet leszámítva. Az szörnyű volt. Nyilván a  +25 kg cipelése sem könnyítette meg a dolgom. De mielőtt bárki pálcát törne felettem, el kell mondjam, hogy nem zabáltam, nem ettem extrán sokat, édességet pláne alig, néha jógáztam és tornáztam  – szóval igyekeztem odafigyelni, mégis felkúszott. Egyébként Vandával pont ugyanennyit híztam… A vége felé már elképesztően vizesedtem, éjjelente szinte semmit nem aludtam. Vettem ugyan egy csúcsszuper kismama-és szoptatós párnát, de vajmi keveset segített.  Ha a bal oldalamon feküdtem eL ficánkolt, ha jobb oldalra fordultam, ott folytatta. Készült egy kép rólam a szülés előtti napokban. Akkor szépnek láttam magam, de így utólag át kell értékelnem a dolgot: iszonyú meggyötört arc nézett vissza rám a fotóról. Mintha nem is én lennék. Ijesztő volt és elgondolkodtató. Micsoda csodálatos a női szervezet, hogy képes ekkora terhet cipelni és képes  ilyen mértékű átváltozásra. Alig vártam, hogy megszülessen a gyermekünk. Kíváncsi voltam a kis arcára, az egész kis lényére. Szerettem volna már a kezemben tartani.

A nehézségeket Apa igyekezte enyhíteni, masszírozta a vállam, hátam. A legjobb társ volt végig a 9 hónap alatt. Segített leülni, felállni, felmenni az emeletre. Segített mindenben, ami számomra megerőltető volt, vagy tilos. Állandó társam volt minden vizsgálaton, ultrahangon és a vérvételen, nőgyógyászati látogatáskor. Mindazért amit értem tett, örökre hálás leszek neki. Mert csodássá és felejthetetlenné tette a terhességem és a szülést. Számomra ez azért bír kiemelkedő jelentőséggel, mert első terhességem és elsőszülött lányom apja ennek épp az ellenkezője volt.

Apa természetesen jelen volt a “hasbaszúrásnál”  is, a folyosón izgult értünk. A kötelező vérvételek, tesztek és ultrahang vizsgálatok mellett mindenképpen szerettünk volna elvégeztetni egy olyan genetikai vizsgálatot is, ami teljességgel kizárja az esetleges problémákat; ez a koromból adódóan egyébként is ajánlott volt. Egy neves szakorvos, ultrahang-specialista végezte a vizsgálatot egy állami kórházban. Minden méhen belül végzett vizsgálat járhat vetéléssel, ezt tudjuk. Mint megannyi más ismert vagy ismeretlen dolog, ami a kismamát fenyegeti a 9 hónap alatt. Ez a chorionboholy-mintavétel (a méhlepényből történő mintavétel) sem veszélytelen, de a legkorábban, már a 10. héttől elvégezhető vizsgálat, ami 100%-ra kiszűri nemcsak a Down-kórt, de még számos más genetikai defektust és kromoszómarendellenességet. (Magánklinikákon vérvizsgálattal is végzik, kb. 200.000 Ft-ért.) A híres és szakmájában elismert főorvos azonban olyan gonddal, figyelemmel és magabiztosan végezte a vizsgálatot, hogy mélyen fejet hajtok előtte és egyáltalán nem bántam meg, hogy mellette döntöttem. Nem volt kellemes, de egy cseppet sem féltem. Nem volt fájdalommentes sem… ahogy a tű áthatolt a szöveteken és az izmokon, recsegő hangot hallatott… én pedig a monitoron néztem, ahogy a csöpp kis magzat keze-lába hogy kalimpál a tű mellett. Hála a profi orvosnak, a baba nem volt veszélyben… Maga a vizsgálat kb. 5 percig sem tartott és délután már haza is mehettünk… 2 hetet szigorúan pihentem. Az első pár napon fel sem keltem az ágyból.

Néhány nap múlva izgatottan hívtam a kórház genetikai osztályát, mert nagyon szerettük volna tudni, hogy egészséges, és természetesen azt is, hogy fiú vagy lány. Opcionálisan ezt is elmondják, ha kérik a szülők. A genetikus doktornő lázasan kereste az aktámat, majd legnagyobb sajnálatomra közölte, hogy a minta vizsgálata még nem készült el. Biztosan hallhatta csalódottságomat, amit nem is igyekeztem leplezni, így megígérte, hogy aznap addig nem megy haza, míg engem vissza nem hív az eredménnyel.

A kanapén ültünk és árgus szemekkel a telefonom kijelzőjét figyeltük. Megcsörrent. Bemutatkozás és akkor jött a lényeg: “Anyuka, gratulálok, Önnek van egy egészséges……………………………………………………..kislánya!!!!!!!!!! Elköszöntünk és mi ketten szinte lefagyva ültünk a kanapén. Így utólag visszagondolva, látva a csodás kislányunkat, baromira szégyelljük magunkat. De akkor és ott hidegzuhanyként ért minket a hír, hogy bizony a mi várva várt kisfiunk bizony kislány. 1-2 óra elteltével azonban már annak örültünk, hogy egészséges, és kislány! 🙂 Engem pusztán azért rázott meg a hír, mert Vanda lányommal nem volt mindig felhőtlen a viszonyunk, nagyon sok negatív és fájdalmas emlékem van vele kapcsolatban – ez a mérhetetlen nagy fiúvárás ennek volt köszönhető. Apa pedig mégis csak egy elsőszülött fiúnak örült volna. Azóta persze szinte naponta elmondja, mennyire boldog, hogy kislány… örök szerelem az övék.

Eljött a mi nagy pillanatunk. Programozott császár volt, nagy izgalommal vártuk mindketten. Egy októberi délután 2-kor volt jelenésünk a kórházban. A nagy izgalmat mi sem bizonyítja jobban, hogy a 2 becsomagolt sporttáska nélkül indultunk el szülni… Még jó, hogy Pé időben észrevette és nagy kétségbeesések közepette visszafordult a kórházi cuccokért… Akkor már én sem voltam agyban a topon, nem is figyeltem a részletekre. Azt láttam, hogy a kezében volt, hát gondoltam tuti betette…

Megérkeztünk a kórházba, majd hosszas adatfelvétel következett, 1000 papír és nyilatkozat aláírása. A súlyomat is regisztrálták, nyilván ez fontos egy műtétnél. A orvosom nagy együttérzéssel mosolygott, amikor közöltem, hogy 85, de ha az életem múlik rajta akkor 103. Egyébként magas vagyok, nem tűntem akkora bálnának… vagy igen?? uhhh, ez durva… (most már amúgy csak 78.. 🙂

A leendő Apával a szülőszobán várakoztunk… néha beugrott egy nővér, megvizsgált és közben ment a CTG. Beszélgettünk, felhívtam még a rokonságot, viccelődtünk és jót nevettünk amikor megláttunk egy hajókofferral érkező kispapát és kismamát. “Akkora bőrönddel jöttek, mintha nyaralni mennének”… – szólat meg Apa… Ez abban a helyzetben nagyon viccesnek tűnt, nagyot nevettünk… Mivel az orvosom aznap ügyeletes volt, így nekem kellett standby üzemmódban várakoznom, míg megkezdődött a nagy esemény. Volt egy váratlan sürgős műtéte, aztán negyed 7 után megjelent a szülőszoba ajtajában. Indulunk!